Először jött az éjszaka.

Egy szempillantás alatt lehullottak a levelek.

Ez volt az ősz. Rövid. De annál is szomorúbb.

S még annál is rövidebb.

Másnapra minden megfagyott.

Hosszú hetek, hónapok teltek el így.

A tél lehelete mindent áthatott.

Feltűnő volt a mozdulatlanság.

És a vakító fényesség. A végtelen, végtelen hó.

És a mérhetetlen hideg, a sejteket szétrepesztő jég okozta elviselhetetlen fájdalom.

A mellkasba fúródó jégcsap. A tőr.

Aztán jött a felhő.

Az addig határtalan mennybolt a rémült szemek fölött egyre sűrűsödött, sötétedett.

Végre kitört a vihar.

A szél kicsavarta a fákat, elsodorta az épületeket.

Majd jött a víz. Ellepte, összemosta a maradékot.

Elkészült a homogén, rücskös sárgolyó.

Szóval a tavasz igen intenzív volt.

Végül előbújt a Nap.

Mindent elöntött a Fény. Az éktelen, gyönyörű Fény.

Az égküldte, kínkeserves Fény. Az örökre árnyéktalan Nyár.

Csak párologtak a tengerek, csak párologtak a pocsolyák.

Párologtak a cseppek.

Izzadtak a kövek.

A szürke földdel ölelkező göcsörtös kórók.

A véletlenül mégis meredő sziklacsúcsok.

Majd némelyik meg-meggyulladt.

Mindenesetre szárazság van azóta.

Szárazság. Szárazság.

Mondhatni mindig is az volt.