első rész

            Kerek erdő közepében sétálgatott a róka. Járta a nagy erdőt, bandukolt éhesen.

Éppen szomorúan konstatálta, hogy mennyire korog is a gyomra, amikor felpillantott az öreg tölgyre, amely alatt épp elvánszorgott zörgő csontjaival. Látta ám, hogy az egyik felső ágon ott gubbaszt az olló, szájában egy nagy darab sajttal. Rögtön megkívánta, és azon kezdte törni a fejét, hogyan kaparinthatná meg valami csellel. Merthogy ravasz volt, és éhes.

Arra jutott, hogy elég volna szóra bírnia az ollót, hiszen az amint kinyitná a száját, menten lepottyanna a földre a sajtocska. Na de hogyan? Nem tudott másra gondolni, minthogy a legegyszerűbb módja a sikernek, ha ráköszön az ollóra.

Szevasz olló koma, mi van itt, előadod egymagad az öreg tölgy látogatását?

 Azám, csakhogy az ollót sem ejtették a fejére!

A hegyével csak annál jobban furdosta magát a faágba.

Hát, ha így nem, majd amúgy. Gondolkodott csavarosan a cselszövő.

Térjünk csak a tárgyra, hátha ijedtében lemetsz belőle egy darabkát, én meg ha ügyesen állok, és ideális szögben nyitva tartom a szájam, a torkomon át egyenesen a pocakomba pottyan.

Milyen nagy sajt van a szádban, vágod?

Elméskedett barátunk, de válaszul egy nyisszenés sem hallatszott.

Hát, mit lehet itt még tenni. Majdnem tovabaktatott dolgavégezetlen, szomorkodva, mikor még egy eszébe jutott. Gondolta, amelyik olló itt ázott az erdőben, az már olyan rozsdás, hogy olyan rekedt hangja lehet mint egy hollónak, ezért biztos nagyon hízelegne neki, ha a hangját dicsérné.

Hallod-e, a minap egy madár énekelt itt, olyan gyönyörűen, hogy hirtelenjében azt sem tudtam, hogy a fülem ül-e. Nem te voltál netalán, mégisinkább, esetleg, hogy mást ne mondjak, mert az nagyon fasza lenne.

Kissé bátortalanul ugyan, de az olló büszkeséget tanúsítva pislogott a fogólyukain.

Elértette a róka a lehetőséget, hogy most van itt, és nem tágított a témától.

Csak recsegés volna az énekem, miután énekeltél énnekem - mondta. Erre az ollónak több se kellett, megpróbált rázendíteni, DE:

ahogy kinyitotta a száját, úgy ugye az egyik fogantyúja is rögtön lefordult az ágról, mert így forrasztották a gyárban, így azonmód zuhant is lefelé, és belefúródott pont a róka koponyájába.

Nem volt ott szitkozódás, nem volt semmiféle jajveszékelés, sírás rívás, mert hiszen a ravaszdi azonmód kimúlt.

Tán azt lehetne mondani, hogy pontosak és mégis frappánsak legyünk, hogy bár a róka ravasz volt, de az olló mégis túl járt az eszén...

második rész

A holló és a fóka

(realista mese)

Kúszogatott a fóka az erdő mélyén, a legkedveltebb időtöltésének hódolva: medvelábnyomokat szaglászott. Hát egyszercsak hallja ám a szemével, hogy ott a fa, azon meg a holló. Nem kertelek én sem az erdő közepén, ezek az állatok valójában nem tudnak beszélni. Természetesen keresik a kommunikációs lehetőségeket, csak az evolúció mai állása szerint szerényebbek az eszközeik mint fejlettebb lénytársaiknak, az embereknek. Például írni sem tudnak, csak olvasni. Komolyan, ha odateszünk egy fóka elé egy könyvet, az egy pillantást sem fog vetni rá, és mégis máris tudja az egészet. Persze beszámolót ne igen várjunk tőle, hiszen sem beszélni, sem írni nem tud, mint a jobbak már megjegyezhették. De hát akkor mit csinálna, huhogja el? De hát hiszen nem bagoly az, és nem is pék.

Visszatérve a stori legközepébe, aminél izgalmasabbat ha képzelhetünk is, ebben a műben ne várjunk: megindult köztük a próbálkozás az egymás problémáinak, érvrendszerének, és transzcendentális létélményeinek a másikkal való megismertetésére, amely a következőképpen hangzott: Uvurtruk muhuhu – kezdte az egyik

varty varty mity mity mity  - folytatta valamelyik

motatas Kirkegard vlatymaty mamas – zengett az erdő

-hulu hulu pinamalom ala valag ele meli

-erep erep

-csivit csövet

-brek brekk vakondok

- mamu mamu Moliére kaviár mon mon munu

- kerrrr kerrrr krí krí krí kör pí pí pí

- salap salap

- szvörf szvörf

- cs cs ssssss cs cs ssssss

Majd büszkén elrepült a holló, a szegény fóka meg kissé megszégyenülten távozott…